Amikor az anyósülésről lesz veszélyesebb a vezetés

Amikor az anyósülésről lesz veszélyesebb a vezetés

Amikor valaki megszerzi a jogosítványát, szinte mindig felmerül a kérdés: hogyan tovább?

A vezetésoktatás véget ért, az oktató már nincs mellette, és hirtelen ott van az ember egyedül az autóban. Ilyenkor sok családban teljesen természetes gondolat, hogy akkor üljön mellé valaki, aki már régóta vezet.

Apa. Anya. A férj. A feleség. Egy barát.

És ennek természetesen van is értelme.

Egy tapasztalt sofőr több mindent észrevesz, előbb felismer bizonyos helyzeteket, és olyan dolgokat is láthat, amelyek egy friss jogosítványossal még könnyen elkerülik egymást.

Mégis azt szoktam javasolni a tanulóimnak, hogy amikor már megvan a jogosítványuk, időnként próbáljanak meg egyedül is vezetni.

Elsőre talán furcsán hangzik.

Nem veszélyesebb egyedül?

Bizonyos értelemben igen.

Hiszen nincs mellettük egy másik szempár. Nincs ott valaki, aki esetleg hamarabb észrevesz valamit. Nincs ott egy tapasztaltabb sofőr, aki azt mondja: „Figyelj, ott lesz egy zebra.”

De van ennek egy másik oldala is.

A kezdő vezető mellett ülő ember nem csak utas

Képzeljünk el egy friss jogosítványost, aki beül az autóba a férjével vagy az édesapjával.

Az utasnak húsz éves tapasztalata van.

Ő már szinte gondolkodás nélkül kezeli az autót. Nem okoz neki problémát egy körforgalom, egy szűk parkolóhely vagy egy forgalmas kereszteződés.

A kezdő viszont még mindenre figyel.

Sebesség, tükör, index. elsőbbség, gyalogos, sáv, váltás...

És közben próbálja egyáltalán elhinni magáról, hogy tényleg képes erre.

Aztán egy kereszteződésben egy kicsit lassabban indul el.

Az anyósülésről pedig érkezik:

„Jaj, vigyázz!”, "Mit csinálsz?"

A kezdő összerezzen.

„Mit látott?” „Valamit nem vettem észre?” „Jön valaki?” „Baj van?”

És innentől már nem biztos, hogy azt figyeli, ami ténylegesen történik.

Elkezd arra figyelni, ami történhetne.

Ez pedig hatalmas különbség.

Amikor már nem a helyzetet figyeljük, hanem az elméleteinket

A szorongó ember egyik nagyon érdekes tulajdonsága, hogy nem feltétlenül arra reagál, ami történik.

Gyakran arra reagál, amit elképzel, hogy történhet.

Egy tapasztalt utas meglát egy autót a kereszteződésben.

„Lehet, hogy ez most kifordul elénk.”

Aztán elképzeli.

Aztán tovább gondolja.

„Ha kifordul, akkor a kezdő nem biztos, hogy észreveszi.”

„Ha nem veszi észre, fékezni kell.”

„Ha fékez, lehet, hogy mögöttünk jön valaki.”

És mire a kezdő vezető befordul a kereszteződésbe, az utas fejében már lejátszódott egy komplett baleseti forgatókönyv.

A valóságban pedig lehet, hogy semmi nem történt.

Csak egy autó volt ott.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy tapasztalt sofőrnek nem kell szólnia, ha veszélyt lát. Éppen ellenkezőleg.

A probléma nem az, ha szól. A probléma az, ha a saját félelmét adja át a kezdőnek.

Az oktató miért tud sokszor nyugodtabb lenni?

Ezt a különbséget oktatóként nagyon jól lehet érezni.

Amikor mellettem ül egy tanuló, sokszor egészen másképp viselkedik, mint amikor egy családtag ül mellette.

Ennek egyik nagyon egyszerű oka van:

Van pedálom!

Tudom, hogy ha kell, be tudok avatkozni.

De nem csak erről van szó.

Több ezer vezetési helyzetet láttam már. Láttam bizonytalan indulásokat, rossz sávválasztásokat, késői fékezéseket, elrontott parkolásokat és olyan helyzeteket is, amelyek első pillantásra ijesztőnek tűntek, végül pedig teljesen rendben megoldódtak.

Ezért az oktatónak idővel kialakul egyfajta belső mércéje.

Tudja, mi az, ami még belefér.

És azt is tudja, mikor kell tényleg közbeavatkozni.

Ez nagyon fontos különbség.

Egy olyan ember, aki húsz éve vezet és egyébként kiváló sofőr, még nem feltétlenül tudja ugyanezt.

Ő azt tudja, hogyan kell jól vezetni.

Az oktató viszont azt is tanulja, hogyan kell nézni valakit, aki még tanul vezetni.

És ez két külön tudás.

A nyugalom is ragadós

Van egy másik érdekes jelenség is.

Ha egy kezdő vezető mellett egy nyugodt ember ül, annak a nyugalma sokszor visszahat a vezetőre.

Ha pedig egy feszült ember ül mellette, annak a feszültsége is.

Nem szükséges ehhez tükörneuronokra hivatkozni. Elég belegondolni abba, hogy mennyire érzékeljük a másik ember hangját, mozdulatait, testtartását és reakcióit.

Egy kezdő vezető különösen érzékeny ezekre.

Ha azt érzi az anyósülésről, hogy:

„Minden rendben, nyugodtan csináld.”

akkor könnyebben tud a vezetésre figyelni.

Ha viszont azt érzi, hogy:

„Úristen, mindjárt történik valami!”

akkor könnyen elkezd ő is így gondolkodni.

És ebből kialakulhat egy nagyon kellemetlen kör:

bizonytalan vezető → aggódó utas → még bizonytalanabb vezető → még aggódóbb utas.

Pedig lehet, hogy az egész egy teljesen hétköznapi helyzetből indult.

Akkor inkább egyedül?

Nem feltétlenül.

Szerintem nem az a kérdés, hogy egyedül vagy kísérővel.

Hanem az, hogy milyen kísérővel.

Egy jó kísérő rengeteget segíthet.

De ehhez érdemes már az elején megbeszélni néhány szabályt.

Például azt, hogy ha valami tényleg veszélyes, természetesen szóljon.

De ne minden bizonytalanságra reagáljon.

Ne adjon folyamatos utasításokat.

Ne mondja minden második kereszteződésnél, hogy „vigyázz”.

És különösen ne adja át a saját félelmét a vezetőnek.

Talán még ennél is fontosabb, hogy előre beszéljék meg, mi az, ami valóban közbeavatkozást igényel.

Ha a kezdő egy kicsit lassabban kanyarodik, az lehet teljesen rendben.

Ha parkolás közben többször korrigál, az is.

Ha egy ismeretlen útvonalon bizonytalanabb, az pedig szinte természetes.

Ezek nem feltétlenül veszélyes helyzetek.

Csak olyan dolgok, amelyeket még nem csinál rutinszerűen.

Egy jó kísérőnek ezért talán az egyik legfontosabb feladata, hogy különbséget tudjon tenni aközött, hogy valami veszélyes, vagy csak szokatlan számára nézni.

Néha az a legjobb gyakorlás, amikor nincs mellettünk senki

Ezért szoktam azt mondani a friss jogosítványosoknak, hogy próbáljanak meg egyedül is vezetni.

Nem azért, mert egyedül biztosan jobban vezetnek.

Hanem azért, mert az önállóságot is meg kell tanulni.

El kell jutni oda, hogy a vezető ne azt keresse folyamatosan:

„Vajon jól csinálom?”

Hanem azt:

„Mi történik körülöttem?”

Ez az egyik legfontosabb váltás a vezetésben.

Amíg valaki folyamatosan saját magát ellenőrzi, addig rengeteg figyelme önmagára megy el.

„Jól váltottam?”

„Nem mentem túl gyorsan?”

„Jó helyre néztem?”

„Most mit gondolna rólam az oktatóm?”

Idővel viszont ezeknek egyre kisebb jelentősége lesz.

A vezetés elkezd kifelé figyelni.

A forgalomra.

A környezetre.

A többi közlekedőre.

És egyszer csak megtörténik valami érdekes:

a vezető rájön, hogy képes egyedül megoldani egy helyzetet.

Ez az élmény pedig nagyon fontos.

Mert a jogosítvány megszerzése valójában nem azt jelenti, hogy valaki megtanult vezetni.

Azt jelenti, hogy megkapta a lehetőséget arra, hogy önállóan tovább tanuljon.

És ehhez néha szükség van arra is, hogy az anyósülés üres legyen.

Nem azért, mert nincs szükségünk másokra.

Hanem azért, hogy időnként megtapasztaljuk:

„Most én vagyok a vezető. Én látom a helyzetet. Én döntök. És képes vagyok rá.”