Ki Tegyem a T-t, vagy ne Tegyem?
Sokszor felmerül a tanulóimmal egy kérdés, amikor szóba kerül, mi lesz a vizsga után:
– Te kirakod majd a T matricát az autóra?
Ilyenkor az első gondolatom persze az, hogy:
NE!
Na, de azért ne szaladjunk ennyire előre.
Ilyenkor általában tovább szoktuk bontani a kérdést.
– Miért szeretnéd kirakni? Mit vársz tőle?
A válasz általában valami ilyesmi:
„Ha elrontok valamit, talán nem lesznek rám annyira mérgesek.”
Vagy:
„Talán elnézőbbek lesznek velem, ha látják, hogy még kezdő vagyok.”
És ilyenkor elgondolkodom.
Nem lehet, hogy ezzel már előre egy kicsit bocsánatot kérünk azért, mert kezdők vagyunk?
Mintha azt mondanánk a többi közlekedőnek:
„Figyeljetek, most még nem tudok olyan jól vezetni, kérlek, nézzétek el nekem, ha hibázom!”
Pedig szerintem nem erről kellene szólnia a jogosítvány megszerzésének.
Ha sikerült levizsgáznunk, akkor jogosan veszünk részt a forgalomban. Nem azért, mert tökéletes sofőrök lettünk, hanem azért, mert az oktatónk és a vizsgabiztos szerint eljutottunk arra a szintre, hogy önállóan közlekedhessünk.
És persze hibázni fogunk.
Sőt, biztosan.
Lehet, hogy egyszer lefulladunk egy lámpánál. Lehet, hogy később kapcsolunk indexet, mint kellene. Lehet, hogy egy ismeretlen kereszteződésben kicsit bizonytalanabbak leszünk.
És lehet, hogy éppen mögöttünk áll majd valaki, akinek türelme körülbelül három másodpercre elegendő.
Dudál, mutogat, beszól.
Na, ilyenkor mit csinálunk?
Visszaszólunk?
„Kint van a T, te barom! Nem látod, hogy most kezdtem?”
Vagy lehajtott fejjel elszégyelljük magunkat, és arra gondolunk:
„Jaj, én még tényleg béna vagyok…”
Szerintem egyik sem jó irány.
A türelmetlen sofőr ugyanis attól még türelmetlen marad, hogy látja a T matricát.
A T matrica nem fogja megakadályozni, hogy valaki rád dudáljon. Nem fogja garantálni, hogy mindenki kedvesebb lesz veled. És főleg nem fogja helyetted megoldani azt az érzést, amikor valamit elrontasz.
Ami viszont sokkal fontosabb:
tanuljuk meg vállalni a hibáinkat.
Ha lefulladtunk, lefulladtunk.
Ha elrontottunk valamit, elrontottuk.
Ha pedig ezzel valakit feltartottunk vagy megijesztettünk, akkor emeljük fel a kezünket, jelezzük, hogy „bocsánat”, és menjünk tovább.
Nem kell összeomlani.
Nem kell visszaszólni.
És nem kell magyarázkodni.
Bocsánat. Megesett. Tanulok belőle. Mehetünk tovább.
Talán éppen ez az egyik legfontosabb dolog, amit a jogosítvány megszerzése után meg kell tanulnunk.
Nem azt, hogyan legyünk hibátlan sofőrök.
Hanem azt, hogyan legyünk egyre jobb sofőrök.
Kilométerről kilométerre.
Forgalomról forgalomra.
Hibáról hibára.
Mert a jogosítvány megszerzésével nem fejeződik be a tanulás.
Akkor kezdődik igazán az önálló tanulás.
És én ezért mondom sokszor a tanulóimnak:
Ha kirakod a T-t, ne azért tedd, hogy előre bocsánatot kérj azért, mert kezdő vagy.
Ha pedig nem rakod ki, akkor se gondold azt, hogy mostantól nem hibázhatsz.
Jogosítványod van. Részt veszel a forgalomban. Jogod van ott lenni.
A feladatod pedig egyszerű:
Menj. Figyelj. Tanulj. És legközelebb csináld egy kicsit jobban.
A többi pedig majd jön a kilométerekkel.
